Éjjeli vízi varázs

Éjjeli vízi varázs

Megcsillant a Hold ezüstös fénye a lassan ringatózó tavon, miközben vízre bocsátotta a csónakot.

Óvatosan lökte el magát a parttól. Önkéntelenül is félt az éjszaka képzelt rémeitől, a nádasban

pihenő bogaraktól, a víztükör alatt rejtőző, álmukból felvert halaktól. Lassan távolodni kezdett a

szárazföldtől: komótosan húzta az evezőlapátot; nem tett egyetlen hirtelen mozdulatot sem,

jelenlétét mégis megérezték a tó lakói. Egy madár rikoltása törte meg hirtelen a csendet. Fekete

hollószárnyai ijesztő gyorsasággal csaptak a magasba, s egy pillanatra dermesztő sötétség borult a

tájra.

Ekkor felhagyott az evezéssel. Kedves kis tavának közepén most hagyta, hogy a víztükör ütemes

ringása irányítsa az ő mozgását is. Lassan sodródott tovább. Hátradőlt, végül lefeküdt a csónakban.

Biztonságban érezte magát. Már-már mosolyogni támadt kedve, ha visszaemlékezett, egykor

milyen nehéz volt éreznie a víz lüktetését. De ekkorra eggyé vált vele. Ő és a Víz. Megannyi

átvirrasztott éjszaka, megannyi kósza gondolat és oly sok tűnődés a sors eme csalfa remekén, az

Életen...

Hanyatt dőlve nézte a csillagos eget, a Hold és a többi apró égitest fantáziabeli játékát.

Megelevenedett előtte az éjfekete messzeség. Oly sokáig tekintett fölfelé, hogy néha nem csak a

Vízzel, de az Éggel, az egész Univerzummal is egységet alkotott. Gondolataiban és vízióiban

minden rendjén volt. A kirakósjáték utolsó darabja is a helyére került, s létrejött a megtörhetetlen

Harmónia, a végtelen Egyensúly.

Aztán felébredt. Kora hajnal volt még, ódivatú óráján a négy órát sem érte el a mutató. Lassan

felült, hajába túrt, s az éjszaka emlékeit kereste.

Magányosan sodródott tovább.